Egy forró nyári estén Kovács a városból biciklizik hazafelé a tanyájára. A nap már alacsonyan jár, az út poros, a levegő kellemesen langyos. Komótosan teker, közben fütyörészik és élvezi a nyugalmat.
Egyszer csak észreveszi, hogy előtte valaki ugyanazon az úton halad. Ahogy közelebb ér, felismeri: a szomszéd tanyáról Pappné az. A csomagtartón egy kosár, benne néhány frissen sült kenyér, a fején kendő, amit időnként meg-meglenget a szél.
Kovács utoléri, és barátságosan odaköszön:
– Adjon Isten, Pappné!
Az asszony ekkor azonban annyira megijed a hirtelen megszólítástól, hogy összerezzen, félrerántja a kormányt, és a következő pillanatban már a biciklivel együtt az út menti árokban landol.
Kovács gyorsan lefékez, és odasiet.
A látvány azonban meglehetősen váratlan: Pappné fejjel lefelé fekszik az árokban, a lába az ég felé mered, a szoknyája felcsúszott, és bizony jól látható, hogy bugyi sehol.
Az asszony nagy nehezen feltápászkodik, lesimítja a ruháját, majd vörös arccal próbálja menteni a helyzetet.
– Hát látja, Kovács szomszéd… mekkora pechem van?
Kovács végignéz rajta, aztán az árkon, majd ismét rajta.
Néhány másodpercig hallgat, mintha alaposan mérlegelné a helyzetet.
Végül lassan megcsóválja a fejét, és megszólal:
– Háát… nálunk errefelé ezt másképp nevezik.