Vasárnap reggel Móricka apja kiadja a feladatot:
– Móricka, a budit ki kell takarítani, mert már teljesen tele van. Hordd ki az egészet a kert végébe, még mielőtt nagyobb baj lesz!
Móricka fintorog egyet, de nekilát a munkának. Lapátol egy darabig, aztán egyre jobban unja az egészet.
Egyszer csak támad egy ötlete.
Felmegy a padlásra, ahol a nagyapja régi ládái porosodnak. Kíváncsian kutakodni kezd bennük, mígnem talál néhány régi kézigránátot.
– Na, ezzel majd sokkal gyorsabban végzek! – vigyorodik el.
Lerohan az udvarra, kinyitja a budi ajtaját, bedob egy gránátot, aztán nyakába kapja a lábát, és biztonságos távolságba menekül.
A ház mögül figyeli az eseményeket, és izgatottan számol vissza magában:
– Öt… négy… három…
Ekkor azonban észreveszi, hogy a süket nagyanyja éppen a budi felé siet.
– Jaj, nagymama, ne menjen oda! – kiáltaná, de már késő.
Móricka csak a fejét csóválja.
– Hát… a nagy eredményekhez néha áldozatok is kellenek…
A következő pillanatban hatalmas robbanás rázza meg az udvart. A budi darabokra repül, a környéken mindenfelé törmelék száll.
A füst lassan eloszlik.
A romok között pedig ott áll a nagymama porosan, kormosan, kissé megszeppenve.
Néhány másodpercig csak pislog, majd halkan megszólal:
– Hűha…
– Nagymama! Jól van?
– Persze, fiam…
Aztán körbenéz, és sóhajtva hozzáteszi:
– Pedig én ezt még bent akartam elereszteni…