Az egyik utas megkérdi a kalauzt a vonaton:
– Elnézést, meg tudná nekem mondani, mikor érünk a karcagi állomásra?
– Egy óra múlva, de sajnos a vonat nem áll meg ott!
– mondja a kalauz.
– Úristen!
Pedig nekem nagyon fontos ügyem van Karcagon, muszáj ott leszállnom!
A kalauz gondolkodik, majd előáll egy javaslattal:
– Nézze uram!
Sajnos nem állíthatom meg a vonatot bárhol, de tudok szólni a vezetőnek, hogy lassítson le.
Ketten kilógatjuk, ekkor maga elkezd szaladni a levegőben.
Amikor már elég gyorsan fut, akkor letesszük, így nem fogja magát megütni, mert a sebessége akkora lesz, mint a vonaté.
Így is tesznek.
Amikor a vonat Karcag állomáshoz ér, lelassítanak, kitartják az utast, aki elkezd futni a levegőben.
Ekkor lerakják, emberünk cipői füstölnek, de nem esik el.
Elkezdi a lassítást, ám az utolsó kocsiból kinyúl egy vaskos kéz és felrántja, a következő szavak kíséretében:
– Ember, marha nagy szerencséje van, hogy itt vagyok!
Nem tudta, hogy a vonat nem áll meg Karcagon?
